Szakmai hitvallás

Amikor az ember anyagi, időbeli és lelki megterhelést nem sajnálva próbál válaszokat keresni élete kérdéseire, akkor természetes, hogy magasak az elvárásai azzal szemben, akit a bizalmába fogad. Fontos ezért tudnia, hogy választott pszichológusa mit tud nyújtani, miben hisz, hogyan dolgozik. Ezekben a kérdésekben igyekszem most támpontot nyújtani.

Tulajdonképpen mit is csinál egy pszichológus? Egy családterápiás csoporttársam a következő hasonlattal írta ezt le: Tegyük fel, hogy az életünk egy hajóút, és akkor fordulunk pszichológushoz, amikor a hajónkon sok minden elromlott, vagy minden működik, de éppen nem találjuk, hogy merrefelé van a cél. Amikor elakadunk.

A pszichológus ilyenkor ott van a hajón, és segít kliensének, a hajó kapitányának. Elsősorban azzal, hogy ott van és kiszámíthatóan rendelkezésre áll. Nem mindig, és nem mindenben, de pontosan tisztázza, hogy mikor és miben. És mivel jelen van, folyamatosan kérdez a hajón zajló, és a hajót körülvevő folyamatokról. Nem adhat tanácsot azzal kapcsolatban, hogy a kapitány melyik sziget felé tekerje a kormányt, de segít neki tisztázni, hogy mi az előnye és mi a hátránya, ha jobbra vagy balra indul. Segít neki megtervezni, hogy hogyan jut oda. Vele van az egész utazáson, és folyamatosan észrevételeket tesz, új szempontokat ad. Segít felmérni a veszélyeket. Megérti és elfogadja a veszélyt illető félelmeket, és segít a legyőzésükben. Segít a hajón új eszközöket találni, és segít megtanulni használni őket.

A jó pszichológus mindebben nem azért ügyes, mert tudja, hogy hova vezet a kliens útja, hanem azért, mert képes végigkísérni őt elfogadva a nemtudás bizonytalanságát. Ismeri kliense eszközeit és legénységét, a hajón lévő erőforrásokat, és ezeknek ismeretében ad támpontokat a kapitánynak.

 

Az én szakmai hozzáállásom integratív. Úgy gondolom, hogy az emberek megismeréséhez, problémáik megoldásához sokféle út vezethet. Minden nagyobb pszichológiai irányzat tartalmaz olyan elemeket, amelyeket tudok hasznosítani a hozzám fordulókkal kapcsolatos munkámban.

Szemléletem pszichodinamikus abban a tekintetben, hogy véleményem szerint fontosabb kapcsolati mintáink megjelennek a terápiában. Ahogy a minket körülvevő fontos személyekhez viszonyulunk, úgy fogunk viszonyulni a terapeutánkhoz. A vele kialakuló biztonságos kapcsolat pedig lehetőséget teremt arra, hogy átszenvedjük, átdolgozzuk nehéz kapcsolati élményeinket, amelyek gyakran korai tapasztalatainkban gyökereznek.

A kognitív irányzat fontos üzenete számomra, hogy az embereknek megnyugvást ad, ha érthető számukra, hogyan gondolkodunk a problémájukról. Fontosnak tartom, hogy legyen közös gondolkodási keret arról, hogy mi a baj, mi a cél és milyen eszközökkel dolgozunk érte. Így az embereknek érthetőbbé válnak a terápia eseményei.

Az egzisztenciális irányzat megajándékozott azzal a nézőponttal, hogy az emberre, mint növekedésre, kiteljesedésre törekvő lényre tekintsek. Arra azonban, hogy pontosan mi a kiteljesedés, mindenkinek saját magának kell megtalálnia a választ. Nekünk kell jelentést adnunk a saját életünknek és ez sokszor egy szenvedéssel teli, nehéz és félelmetes feladat. A pszichológus dolga, hogy segítsen elvállalni ezt a feladatot és elhárítani az akadályokat a szabad döntések útjából. Hogy kevesebb olyan élménye legyen a kliensének, amikor úgy érzi, nincs más lehetősége, és egyre több olyan élménye, hogy döntéseivel tudja befolyásolni azt, ami vele történik.

A rendszerszemlélet megmutatta számomra, hogy a minden egyén egyben környezetének része. Ha ebből a perspektívából – például a család szemszögéből – nézem , akkor más lesz az ő problémájának a jelentése is. Tegyük fel, hogy valaki azzal a problémával küzd, hogy nem mer elindulni otthonról, mert fél az utcán, vagyis szakszóval agorafóbiája van. Ugyanez az agorafóbia azonban segít munkanélküli anyukájának, hogy gondoskodjon róla, segít az apukájának, hogy elfelejtse, hogy testvére elhagyta őket és így hozzájárul ahhoz, hogy a családjuk szorosan együtt tudjon maradni. A többieknek így nem kell attól rettegniük, hogy széthullik a család. Tehát mindig meg kell azt is vizsgálni, hogy a kliens helyzete miképpen kapcsolódik a környezete (szűkebb értelemben véve a párja, a családja) helyzetéhez.

 

Szemléletemhez illeszkedően módszereimben is integratív vagyok. A pszichológia olyan út, ahol a tanulás soha nem ér véget, hiszen soha nem ismerhetem meg teljesen magamat vagy soha nem érhetem el azt a pontot, amikor már mindent tudok az emberről. Éppen ezért folyamatosan képzem magam, hogy újabb és újabb eszközöket fedezzek fel, amivel a pszichológusok segíteni igyekeznek a hozzájuk fordulóknak. Az autogén tréning, az NLP és a pszichodráma elsajátítása után jelenleg családterápiát és integratív hipnoterápiát tanulok. Hajt a kíváncsiság, hogy minél több módszert megismerjek.

 

Utoljára hagytam szakmai hitvallásom egyik alapkövét, az önismeretet. A pszichológus a munkája során folyamatosan intenzív helyzetekbe kerül, kapcsolódik, kötődik a hozzá járó emberekhez. Sokszor haragszik is rájuk, máskor mélyen együttérez velük. Tisztában kell lennie azzal, hogy melyik érzés milyen szerepet játszik a saját életében. El kell tudnia dönteni, hogy mik a számára nehéz területek, amelyek mentén előfordulhat, hogy szándéktalanul nem a kliens, hanem a saját szükségleteire reagál, ami akár ártalmassá is válhat.

A pszichológia módszereivel fejleszthető önismeret természetesen nem csak az ilyen helyzetek elkerülésében, hanem a saját életemben is segít. Emellett élményt ad arról, milyen érzés a másik ülésben lenni, ami megkönnyíti a klienseim helyzetének megismerését. Korábban pszichodráma csoportokban szereztem sajátélményt, jelenleg dinamikus egyéni terápiában igyekszem még jobban megismerni a vakfoltjaimat. Jó érzés, hogy kapok segítséget abban, hogy egyre jobban kormányozzam a saját hajómat.